Ki őrzi az őrzőket? | SCOOBY-DOO FANFIC | 2 / 2

Sziasztok!

Meghoztam a várva várt Scooby-Doos novella második részét, és személy szerint meg vagyok elégedve az eredménnyel, de remélem ti is! Végül 7480 szó lett összesen, és 19 oldal, nem számítva a jegyzeteimet, a kommentárjaimat a végén, illetve a kis felvezető részeket. Tervezem, hogy jövő héten hozok még novellát, de az Pretty Little Liars-os (Hazug csajok társasága) lesz, mert kevés ilyen novellát találtam a neten és nekem nagyon hiányzik!

A történet elején direkt van egy kis rész az előzőből, hogy belerázódjatok a cselekménybe, ha esetleg elfelejtettétek. ♥

Jó olvasást, Tiszián

Ki őrzi az őrzőket?

PART TWO

- Nézzétek! – mutatott Velma egy régimódi komódra, melynek tetején tükör állt. A tükröt olyan vastag por fedte, hogy valaki könnyen beleírt egy rövid szöveget –Az elsőnek vége, a többi sem számíthat szépre. Kivéve, ha elmentek, különben rossz vége lesz ennek. Aláírás, az Árnyék Fantom – olvasta fel Velma a versbe szedett szöveget. Mindenkin pánik lett úrrá.

- Nyugalom! – csitította őket Fred – Feküdjünk vissza aludni, ha ez a bizonyos Árnyék Fantom látja, hogy félünk, akkor biztosan könnyebben lecsap. Mr. Norwell-t elrabolta, esetleg meg is ölte. Azonban mindenkinek van egy szobatársa, vagy kettő, mint nekem. Valamilyen szinten tudnak vigyázni egymásra. Mi megpróbáljuk megoldani az ügyet. És zárják magukra az ajtókat!

- Viszont gyanítjuk, hogy valaki a jelenlévők közül bűnös. Esetleg bűntársa is van, szóval legyenek óvatosak. Nem tudhatjuk, ki ártatlan – tette hozzá Velma.

- Mi van, ha közületek valaki, vagy mindannyian bűnösök vagytok? – kérdezett rá élesen Florence. Velma egykedvűen nézett rá, számított a kérdésre.

- Akkor nem segítettünk volna nektek, és akkor már rég mindenkit elraboltunk volna. És nem Mr. Norwell lett volna az első – nézett Florence-re mérgesen.

Ettől a választól némileg mindenki megnyugodott és visszatért a hálószobájába. A Rejtély Rt összes tagja a fiúk szobájába települt, hogy nyugodtan átbeszéljék az ügyet.

- A kezdetektől fogva tudtam, hogy valami nem stimmel – Diana hangja remegett az elfojtott félelemtől, a teste pedig libabőrös lett az ablakon beáramló hűvös esti levegőtől.

- Tehát tizenegy óra környékén Mr. Norwell eltűnt – jelentette ki Bozont.

- Ha hihetünk a két cselédnek – tette hozzá vészjóslóan Scooby.

- Akkor valószínűleg nem Mr. Norwell a fantom, tehát őt kizárhatjuk – jelentette ki Fred.

- Hacsak nem megszervezte a saját eltűnését! – fordult felé Bozont, hangja nyugtalanul csengett.

- Azt javaslom, keressünk nyomokat! – határozott Velma, Fred viszont megrázta a fejét.

- Velma, azt sem tudod, ki lehet az Árnyék Fantom! – ellenkezett, majd megerősítést várva Diana-ra emelte a tekintetét. A lánynak már mindkét karja és lába libabőrözött a hidegtől. – Diana, te megfagysz! – jutott el a tudatáig, majd odarohant a kitárt ablaktáblákhoz, és megpróbálta behúzni a függönyöket, hogy aztán becsukhassa az ablakot.

- Freddy, ki fogsz esni! – sipákolt Diana. Bozont eközben Velma-val bonyolódott vitába, arról, hogy mi legyen a következő lépés.

- Velma, értsd meg: Scooby-Doo-nak, és nekem szükségünk van egy kis kalóriabombára, hogy legyen erőnk folytatni a nyomozást! – erősködött Bozont. – Igaz Scooby? – nézett barátjára Bozont. Scooby-Doo éppen a minihűtőből vett ki virslit és fánkokat.

- Apám, Bozont, hogy te mennyit képes vagy enni! De a nyomozás sokkal fontosabb! – emelte a tekintetét Scooby-Doo-ra Velma, és ekkor hangosan hozzátette – Scooby, vigyázz! – de késő volt, ugyanis ahogy a dán dog a virslikkel egyensúlyozott, meglökte az ablakból már így is félig kilógó Fred-et, így utóbbi kizuhant az ablakon.

- Freeedddy! – visított fel Diana, majd sírva fakadt. – Szegény, kedves Freddy!

Egy pillanatra megfagyott a szobában a levegő. Még egy küldetés során sem vesztettek el senkit…

Ahogy most sem, mert Fred hangja felhangzott valahonnan a mélyből.

- Azt hiszem, rájöttem, mi legyen a következő lépés! – hangzott fel az ablaktáblák alatti kis létráról a kapaszkodó Fred hangja.

***

Egy fél órával később az egész Rejtély Rt Diana remekművét szemlélte, aki öreg takarókból, gyümölcsökből és egyéb ócska tárgyakból elkészítette Scooby méretarányos és a kutyára (csak nyomokban) hasonlító mását. A terv szerint addig, míg a Scooby-Doo baba az ágyban fekszik, addig az igazi Scooby elrejtőzik a Fred által talált létrán, hogy ha a fantom rákap a csalira, akkor Scooby-nak ne legyen baja. Ezzel az egyetlen baj az volt, hogy a Scooby rettentően félt a létrán egyedül, így hamarosan Bozont is mellette lógott, így segítve az akciót. A Scooby figura azért kellett, mert, ahogy Fred feltételezte: ’Az a szánalmas maskarás fazon nyilván az örökösöket akarja eltenni láb alól, hogy aztán leléphessen a pénzzel.’

- Hát, pajtás, ha ezt túléljük, akkor azt hiszem, megérdemlünk egy tripla sajtos pizzát! – bizonygatta Bozont, miután mindketten a létrán kapaszkodtak és félve várták a rejtélyes Árnyék Fantom felbukkanását.

- Ha nem maradtok mind a ketten csendben, akkor nem fogtok semmilyen sajtos pizzát sem kapni! – utasította őket rendre kihajolva az ablakon Velma. Ám elszámolva magát, jócskán kihajolt az ablakon és alacsony termete miatt a rozoga, fából készült ablakpárkányon tartotta magát, mert lábai nem érték el a szoba talaját. A következő pillanatban pedig a párkány hangos robajjal megadta magát a lány testsúlyának, és Velma is a létrán találta magát. – Ezt jól megcsináltátok! – horkantott gúnyosan, miközben eső verte a hátukat.

- Nyugi, Velma, ennél rosszabb már úgysem lehet! – nyugtatta meg Bozont, aztán rájött, hogy a filmekben tipikusan így szokták elkiabálni magukat a főszereplők. És, mintegy bebizonyításként, az ablaktáblákat erősen becsapta a szél, s párkány hiányában hiába feszegette belülről Fred és Diana, vagy kívülről Bozont, az ősöreg ablak mozdulatlan maradt.

Velma eszelős pillantást vetett Bozontra, aki csak vigyorogva megvonta a vállát.

- Másszunk le. Ennél az esőnél bármi jobb – javasolta Velma, majd elkezdtek lemászni a fokokon.

Bozonttal ellentétben, Természetanya nem volt jó hangulatban: az ég sötéten morajlott a megfogyatkozott csapat felett, s néhol lilásra festette a felhőket egy-egy villámlás. A felhők leginkább rusnya zsákokra hasonlítottak és, mintha csak Bozont gyomra szólalt volna meg, olykor-olykor hatalmasat morajlottak. Az eső, - ami fokozatosan kezdett átcsapni jégesőbe – fellocsolta az összes létrafokot, így azok olyan csúszósak lettek, hogy Scooby-nak legtöbbször a fogait is használnia kellett, ha nem akart az alattuk feketén kavargó tengerbe pottyanni. A legrosszabb helyzete azonban Velma-nak volt, akinek a szemüvege a magas páratartalom miatt minduntalan elhomályosította a látását, így ellehetetlenítve a lemászást.

Bozontnak óráknak tetszettek, mire lejutottak, pedig Velma órája szerint csak tíz percet töltöttek a létrán.

- Hol vagyunk, Velma? – kérdezte Bozont és megborzongott. Egy barlangba jutottak, ami a fiú becslése szerint az ódon kastély alatt lehetett.

- Fogalmam sincs, de nyomokat tudunk keresni – törölte szárazra a vörös hajú lány a szemüvegét, majd elindult egyenesen előre, befelé a korom sötétbe.

- Na, nem, azt már nem! – határozta el magát Bozont, és már futott is volna kifelé, ha Velma nem húzta volna vissza a pólója nyakánál fogva. – Én oda be nem megyek!

- Meghívlak egy tripla sajtos pizzára, ha jössz – kacsintott Velma. Ez hatott. Bozont és Scooby hűséges ebekként követték a lányt, bár szüntelenül remegtek.

A barlang sötét volt, és látszólag üres. Csak egy kis helyen árválkodott egy nagy kupac szalma.

Scooby megrángatta Velma szoknyáját.

- Velma! Velma! – nézett a lányra – Itt találkoztam a… a… a fantommal! – remegett meg Scooby, miközben felidézte a fürdőszobás esetet.

Bozont nagyot nyelt, ádámcsutkája idegesen járt.

- Velma, nem kell nekem az a sajtos pizza, csak vigyél ki innen! – nyafogott óvodás módjára. Velma-nak viszont más ötlete volt.

- Nagyon jó. Ha itt találkozott Scooby a fantommal, akkor itt nyomok is lesznek! – hajolt le a lány földre, majd körbejárta a szalmakupacot.

Bozont ott maradt egy helyben Scooby-val a barlang falánál.

- Miért mi kerülünk mindig ilyen helyekre, Scooby?! – sóhajtotta Bozont, majd suttogva befejezte a mondatot – ráadásul Velma-val.

- Nem tudom, Bozont, nem tudom – válaszolta Scooby, majd ijedten ugrott egyet – Ott mozog valami! – mutatott tőlük pár méterre beljebb.

- Ugye, csak viccelsz, pajtás? – kérdezte Bozont.

- Nem. Nem! - ingatta a fejét Scooby ijedten.

- Akkor fussunk, Scoob! – a két jóbarát tekintete találkozott, és páni félelem csillant a szemükben.

- Futááás! – kezdett volna rohanni Bozont, de egy kéz (ami Scooby-Doo kék nyakörvét is masszívan tartotta) megállította.

- Találtam egy nyomot – húzta magával a fiúkat Velma, miközben a lábával egy, a barlang sáros földjében lévő lábnyomra mutatott.

- De… a szellemeknek nincs lábuk, nem? – nézett rá összezavarodva Scooby.

- Nincs bizony Scooby – nézett rá Velma és mérgesen gondolt rá, hogy valaki megint gonosz játékot űz.

- De, ha nincs lábnyomuk, akkor… - kezdte Bozont, de Velma befejezte helyette:

- Akkor nem is igazi szellem a mi Árnyék Fantomunk. Igen, Bozont, jó meglátás.

- Nem ezt akartam mondani – ellenkezett Bozont – hanem azt, hogy ha nincs lábnyomuk, akkor… mi mozgott ott bent a barlangban?

- Nyilván nincs ott semmi – indult meg Velma befelé. Majd kisvártatva gyanúsan méregetve valamit, hozzá tette – Kivéve pár konténert, tele szakadt, zöld ruhákkal, amiket legyezget a szél.

A lány azonnal kapcsolt.

- Scooby, milyen volt a fantom ruhája?

- Nagy volt, és szakadt – mutatta Scooby a mancsával – és zöld – tette hozzá.

- Akkor úgy néz ki, hogy a félelmetes Árnyék Fantom öltözőjébe csöppentünk – nevetett fel gúnyosan Velma, majd a szemközti falnál álló lifthez sétált.

***

A lift – ami, ahogy Scooby azt már megtapasztalta – arra az emeletre ment fel, ahol a hálószobák voltak, s mint ilyen, jelentősen gyorsabb volt a nyirkos lépcsőknél.

A folyosón ismét csend honolt, csak a Rejtély Rt szobáiban hallatszódott Fred és Diana halk motoszkálása. S mi több, nem csak motoszkálás, hanem Diana keserves sírása is hallatszódott. Bozont nem tudta mire vélni, mert a lány nem hangosan sírt, nem vonta magára a figyelmet, egyszerűen csak szívszaggató volt.

Velma mérgesen lépett be a szobába.

- Fred Jones, mit műveltél Diana-val? – kérdezte, ám azonnal abbahagyta a gyanúsítást, mikor meglátta, hogy az említett fiú próbálja nyugtatni Diana-t. – Apám! Diana, mi a baj?

- Mind… Jajj, Velma… Mindannyian… Nem hiszed el… Még a cselédek is… Olyan szörnyű. Senki sem érdemelte volna meg… Mindnek… nyoma veszett! – hüppögött a lány, miközben Velma felfogta, hogy barátnője a többi örökösről beszél.

- Miről beszélsz Diana? – kérdezte mégis, mintha nem hinné el, miközben már indult is a többi ajtó felé.

- Mindenki eltűnt.

Valóban, miután a Rejtély Rt tagjai minden egyes szobába benéztek, az örökösök és a cselédek hűlt helyét találták.

- Most vagy mindannyian megléptek – vakarta meg az állát Bozont, - vagy elrabolta őket az Árnyék Fantom.

- Á-árnyék Fantom? – visította Scooby és Bozont vállán termett.

- Nyugi, haver, fantom barátunk már megkapta, amit akart, szóval nem hinném, hogy félnünk kellene a felbukkanásától.

- Nem? – nézett kétkedve Bozontra Scooby.

- Azt hiszem nem kellett volna előre innotok a medve bőrére – hallgatózott Velma, majd mindenkit lepisszegett, okkal.

A távolból vészjósló, de halk orgonaszó hallatszódott. Aki az orgonán játszott, minden bizonnyal a szakma csúcsa lehetett.

- Keressük meg a zaj forrását! – indítványozta Fred, miközben megszorította a nyakkendőjét.

- Ki a fene akarja megkeresni egy elhagyatott ház sötét szobájából hallatszódó orgonaszó eredetét? – kérdezte bosszúsan Bozont.

- Igen-igen, mint a horror-filmekben – helyeselt Scooby.

- Én, Velma és Diana biztosan – nézett szúrósan Bozontra Fred – de ha nem akarod, nem kell jönnöd, Bozont. Itt is maradhatsz: egy olyan folyosón, ahol az előbb ment el az áram, eltűnt vagy fél tucat ember és egy fantom mászkál ki-be a szobákból rejtekajtók segítségével. És te is maradhatsz, Scooby.

Bár Bozont még ellenkezett egy kissé, nem sokkal később már az előtt a szoba előtt, ahol az Árnyék Fantom játszott.

- Te nézel be, Freddy – suttogta Bozont – Az egész a te ötleted volt, szóval te fogod megnézni a fantomot.

- Velma, szerintem neked kellene bemenned, hogy megbizonyosodhass arról, hogy a fantom egy ócska trükk és nem is létezik.

- Fred! – szólt rá a szőke férfire Diana – Hogy mondhatsz ilyet egy lánynak? Hiszen te vagy a férfi, nem?

- Igen, de… - tétovázott Freddy, azonban Diana megelőzte:

- Itt mindenki egy félős kis nyuszi. Majd én bemegyek, hiszen a fantom csak szemfényvesztés. Nem igaz? – nézett a többiekre, mire azok aprót biccentettek, Fred-et leszámítva.

- Diana, ne! – lökte félre a nőt Freddy, miközben a résnyire nyitott ajtó hatalmasra tárta.

Az első, akinek elállt a lélegzete, Diana volt. Másodikként Bozont ocsúdott fel rémületéből, csak hogy egy még jegesebb félelem szorítsa el torkát. Ugyanis a zongorán nem játszott egy lélek sem. Magától szóltak az akkordok, s amint mindenki észrevette a turpisságot és beljebb lépve meg akarták vizsgálni, az ajtó becsukódott mögöttük.

- Csapda! – üvöltötte vészjóslóan Scooby és eszeveszetten kaparni kezdte a falat, hátha kijut.

- Én megmondtam – csendült fel a rémület Bozont hangjában.

Miközben mindenki a csapdával volt elfoglalva, vagy mint Fred és Diana: egymással, Velma gyors felderítés végzett, s hangosan felolvasott valamit:

- Add az ételt az orgonának! – nézett a kezében tartott elnyűtt papírcetlire és közben erősen ráncolta a homlokát.

- Ez az Árnyék Fantom igazi Humor Harold – nevetett fel erőltetetten Bozont

- Biztos jelent valamit – aggodalmaskodott Diana, elvéve Velma-tól a fecnit.

A lány többször is átolvasta, erősen ráncolta a homlokát, látszott, hogy gondolkodik.

- Lehet, hogy játszani kéne valamit az orgonán – bólintott Fred, majd tanácstalanul nézett körbe – Tud valaki játszani rajta?

Scooby eközben felmászott a székre, leporolta a billentyűzetet és nekiállt eljátszani a Gyászindulót. Finoman játszott, ujjai alighogy megérintették a billentyűket. Alighogy végzett, a falak elkezdtek összehúzódni. Szépen lassan, - mintha egy mágnes vonzaná őket a szoba közepe felé, - zárultak össze.

- Összezárulnak a falak! – állapította meg Bozont a tényállást logikusan – Haver, ne játssz tovább azon az ócska izén! – fordult Scooby-hoz, de nem kellett kétszer mondania: a kutya már ugrott is el a hangszertől. Azonban a falak nem álltak meg, sőt!

Miután már több, mint egy perce ácsorogtak az egyre szűkülő szobában, Velma-n kezdett úrrá lenni a kétségbeesés.

- Muszáj, hogy legyen itt valamiféle kiút! – jelentette ki Fred, miközben folyamatosan próbálta támasztani a falat, ami viszont könyörtelenül haladt tovább.

A kis szobában egyre nagyobb lett a kavarodás.

Diana, fél kezével Fred-be kapaszkodva, aggodalmasan keresgélni kezdett valamiféle kijáratot, ám miután további, értékes percek elteltével sem talált semmit sem, hangosan kezdett gondolkodni.

- Add az ételt az orgonának – motyogta szüntelenül – biztosan valami kód. Egy titkos kód – merült a papír tanulmányozásában, észre sem véve, hogyan csillan fel ezek után Velma szeme.

- Megvan! Hogy nem jöttem rá előbb?! – kapott a fejéhez a szemüveges lány – Add az ételt az orgonának! Az orgonát meg kell etetni, azaz játszani kell rajta, mégpedig nem is akármit: az A, D, D akkordokat. Scooby, játszd el! – kiáltotta Velma és enyhe keserűséggel gondolt arra, hogy erre Diana jött rá.

Sohasem volt féltékeny Diana-ra, de mégis érzett valami kis keserűséget. A lánynak csodaszép alkata volt, divatos ruhái és sok pénze. A férfiak bomlottak utána, és még esze is volt. Velma, amióta csak az eszét tudta, az eszét tartotta a legtöbbre. Tudta, hogy nem egy szépségkirálynő, hogy a kinézete leginkább egy krumpliszsákra hasonlít, de mindezekért kárpótolta a magas agyi kapacitása. Most viszont teljes csődtömegnek érezte magát, hogy Diana is előbb megfejtette a rejtvényt, mint ő maga.

- Szép volt, Velma! Hogyan jöttél rá? – mosolygott rá kedvesen Diana, miután mindannyian észrevették, hogy a falak megálltak.

- Nem volt nagy ügy – legyintett szerénykedve Velma, miközben gondolatban megnyugtatta magát, hogy ez nem volt (nagy) hazugság.

- Oda nézzetek! – mutatott a padlóra Bozont, ahol kinyílt egy csapóajtó és homályba vesző lépcsősor vezetett a sötétségbe – És kitalálom mi lesz a következő lépés. „Nézzük meg, mi van odalent!” – mondta Fred-et utánozva, mire mindenkiből egyszerre tört fel a nevetés.

Diana meghatottan gondolt ezekre a pillanatokra. Bár Bozont cseppet sem volt bátor – és nem is az eszéért szerették -, mégis humoros megjegyzéseivel, esetlen járásával, s vajszívével a társaság oszlopos tagja volt. Miatta – meg persze Scooby-Doo miatt – tudtak a legveszedelmesebb helyzetekben is nevetni és a lány ezt az érzést semmiért nem cserélte volna el. Olyan emberek között volt, akik szerették, megértették és vigyáztak rá. Többet nem is kívánhatott volna. De nem is akart.

A jókedvük azonban pillanatok alatt szertefoszlott, amint szembenéztek a sötét lépcsővel. Mindannyian rettegve gondoltak arra, mi várt majd rájuk és csak egy dolog hajtotta őket előre. Egymás szeretete. Hogy vigyázzanak egymásra. Hogy kitartsanak egymás mellett jóban s a rosszban is. Egyikük sem volt igazán bátor. Az egymás iránti szeretet és féltés tette őket bátorrá. Így Fred, ujjait Diana ujjaira kulcsolva, nyomában Bozonttal és Scooby-val elindult lefelé. Velma félve, de boldogan követte őket. Hiába, hogy néha féltékeny volt Diana-ra, hiába, hogy néha zsörtölődött velük, mégis imádta a kis csapat minden tagját.

***

A csigalépcső meredeken kanyargott a mélybe.

Fred óráknak érezte, míg leérnek, holott valószínűleg csak pár perc telhetett el. A félelem jelei kezdtek mutatkozni rajta, ettől viszont csak még jobban megijedt. Megmarkolta a narancssárga nyakkendőt. Azzal nyugtatta magát, hogy keveset pihent az éjszaka, ráadásul tegnap sem aludt túl sokat, hiszen Diana-val töltötte az éjszakát. Diana-val, akit most mindennél jobban biztonságban akart tudni, és akivel mindig azon vesztek össze, hogy a fiú túl veszélyesnek találta a lány számára a rejtélyfejtést.

Idő közben mindannyian leértek, és hunyorogva próbálták beazonosítani a helyet, ahová érkeztek.

- Olyan hideg van, mint a hullaházban – rándult össze Bozont a hidegtől. Scooby egyetértően bólogatott.

- Talán azért, mert ez egy hullaház – Velma hangja meglepően rémült volt és hangosan kapkodta a levegőt.

- Mi-micsoda? – pattant fel Scooby és azonnal Bozont mögött termett.

- Nyugi, pajtás, Velma csak viccelt – nevetgélt Bozont, de még időben észrevette, hogy rajta kívül senki más nem nevet – Ugye?

- Nem – sóhajtotta megtörten Velma és rámutatott hét koporsóra. Mostanra mindenki szeme hozzászokott a sötéthez, így Scooby-nak is volt elég ideje ahhoz, hogy rendesen megrémüljön.

- Koporsóóók! – vonyított félelmében.

- Remélem nem igaziak, de azért ellenőrizzük – ment közelebb Fred, figyelmen kívül hagyva a többiek jajveszékelését.

- Freddy, nem kellene – ellenkezett Diana, de késő volt. Fred kinyitotta a legnagyobbat, amiből Claude Black ügyvéd holtteste bámult rá élettelenül.

- Mamám! – kapta kezeit szája elé Diana – Ez Claude Black.

Eközben Velma szakképzett mozdulatokkal kinyitotta a többi koporsót, amiben megtalálták a két cselédet, Mr. Norwellt, Florence-t, Billy-t, és Bruno-t is.

- Az Árnyék Fantom ölte meg őket? – kérdezte óvatosan Bozont.

Senki sem válaszolt neki; a levegő súlyos gyanúval volt tele.

Baljós árny suhant végig a pince falain.

- E-ez meg mi volt? – nyögött fel rémülten Scooby, miközben a többiek épp Claude Black holttestét vizsgálták, már amennyire ez a sötétben lehetséges volt.

- Scoob meg miről beszél? – futatta végig a tekintetét Bozont a helyiségen, aminek egyik fala a távolba tűnt.

Újabb suhogó alak jelent meg, majd tűnt el a fal mellett. Ezúttal a mozdulatsort lánccsörgés követte.

A csörgés végigvisszhangzott a helyiségben, s a falak háromszoros hangerővel verték vissza.

- Ezt sem hallottátok? – Bozontnak kezdett elege lennie ebből a napból, holott alig hajnali három volt az idő.

Két alak futott feléjük: mindketten zöld talárt viseltek, arcukon narancssárga mosoly játszott.

- Mióta van két Árnyék Fantom? – visította Bozont és Scooby-Doo-val együtt felnyargalt a lépcsőn. Fred megszorítva Diana kezét a pince ajtajához rohant, feltépte és mindketten kiviharzottak rajta.

Velma a pince másik irányába futott, ahonnét egy folyosó nyílt.

A Fantomok ketté váltak és sunyin lopakodva elindultak, hogy az utolsó szemtanukat is eltegyék láb alól.

***

Két alak hangtalan léptekkel futott végig két szobán, mígnem elértek az öreg felvonóig. Abban az alagútrendszerben voltak, amit még Velma, Scooby és Bozont fedeztek fel. Fred-nek csak egy dolog lebegett a szeme előtt. Hogy Diana-t biztonságban tudja.

Legalább három szobán rohantak már át, mikor Diana kifulladva kért egy perc szünetet.

- Diana, tarts ki egy kicsit. Amint találunk egy telefont, már könnyebb lesz. Lépéselőnyben leszünk.

Alighogy ezt kimondta egy zöld lény rontott be a szobába, majd megragadva Diana-t magával húzta.

- Freddyy! – ordított Diana, de Fred már nem tehetett semmit. Diana-t elnyelte egy szekrényből nyíló rejtekajtó.

***

Velma eszeveszetten rohant be a szobába, majd feltépte az ajtót és átrohant a következőbe. Egy pillanatra majdnem hasra esett egy olyan szobában, ami telis-tele volt játékmackókkal. Az egyik plüssjáték feje furcsán oldalra bicsaklott, így Velma közelebb ment, hogy tüzetesebben is megvizsgálja. Azonban, ahogy ránézett a mackó csillogó gombszemére, meglátta a mögötte lopakodó fantom tükörképét. Felvisított. Átrohant még két szobán. Majd a következőbe és a következőbe – összesen kilencbe, míg az utolsón is átfutott, feldöntve két cserepes növényt. Lerobogott a lépcsősoron, és leérve a nappaliba a kezébe vette az ősrégi, piros telefont, majd tárcsázta a segélyhívószámot.

- Itt a 911. Miben segíthetünk? – Velma elhadarta a fontos információkat, majd sikítva rohant tovább. Remélhetőleg még időben ideérnek.

***

Bozont utálta a menekülést. A jeges félelem, a kifulladás, a torkában dobogó szíve: mind-mind csak hátráltatták. Ám miután úgy érezte, lerázták üldözőiket, lihegve megállt.

- Azt hiszem, megállhatunk, Scooby! – lihegett Bozont, miközben hátrasimította izzadt haját.

Azonban miután semmilyen hang sem érkezett a háta mögül, Bozont hátrafordult.

- Scoob?

A válasz egy világító, narancssárga mosoly volt.

***

Fred Jones eszeveszetten rohant a rejtekajtón keresztül vezető folyosón a kísértet nyomában, aki nemcsak hogy hosszú léptekkel futott, de a sötétségben is ismerte a házat. A fiú viszont kitartóan küzdött Diana-ért.

Amikor már csak alig egy karnyújtásnyira volt a fantomtól, Fred kinyújtotta a kezét, és így sikerült leszakítania egy darabot a szellem ruhájából, aki inkább ledobta Diana-t és elrohant.

- Freddy! – sóhajtotta boldogan Diana, mire Fred óvatosan megajándékozta a lányt élete leggyönyörűbb csókjával. Az érzéki csók végeszakadtával Diana gyengéden hozzábújt Freddy-hez, és a fiú a kísértetjárta házban, a fojtogató sötétben, rettegve a két (!) Árnyék Fantomtól a világ legboldogabb emberének érezte magát.

***

Velma csendben lopakodott a konyhában, a tökéletes búvóhely után kutatva. Mikor meglátta a kamra ajtaját, azonnal benyitott. De majdnem szörnyethalt rémületében, mikor meglátta bent a csendben kuporgó Bozontot és Scooby-Doo-t.

- Ti meg mit csináltok itt? – kérdezte suttogva.

- Bujkálunk a Fantom elől – tárta szét a kezeit Bozont egy ’ez nem egyértelmű?’ tekintettel – Scoob-ot most kapta el, és az előbb jött ide Fred meg Diana is – állítólag Diana-t elkapta az egyik, ami nem meglepő, mert Scooby-ra is jól ráijesztett az előbb a másik.

Eközben a két említett előmászott a konyhapult alól.

- Kezd elegem lenni a fantomokból! – mérgelődött Fred, majd folytatta – Ezért kitaláltam egy tervet.

Fred terve egyszerű volt, (bár kissé kockázatos is, hiszen a fiúnak a talált alapanyagokból kellett csapdát állítania két szellemnek): A fürdőszobában lévő szappanokkal bekenik a lépcsőt, aminek az alján Bozont és Scooby-Doo fognak állni. Velma és Diana lent rádönti a két fantomra az Aphrodité istennőt ábrázoló szobrot, akik így elveszíti egyensúlyukat és mozgásképtelenné válik, majd Fred a pincében talált halászhálót rádobva, csapdába ejti a két szörnyet.

Miután minden apró kis részletet átbeszéltek, mindenki elfoglalta a helyét és elkezdődött a legőrjítőbb része az egész rejtélyfejtésnek: a várakozás. Ilyenkor tehetetlen dühvel álltak órákon keresztül, arra várva, hogy a szörnyek előbújjanak. Bozontnak ez sem tartozott a kedvenc időtöltései közé. Utálta a várakozást és az ekkor (is) jelenlévő félelmet. Ráadásul Fred mindig őket küldte előre, csalinak. Ezt sem igazán szerette. Igaz, ő volt a társaság vicces tagja, de meghalni nem szeretett volna azért még. Még nem.

Hirtelen Scooby fülei felcsapódtak, a szőre felállt a hátán, a farkát pedig eszeveszettül csóválni kezdte. Megérezte a bajt. Bozont rettegve odébb lépett, hogy a szörnyek biztosan észrevegyék. Egyik kezében egy tükör összezúzott darabkáját tartotta, hogyha arra kerül a sor, legyen mivel védekeznie.

A két fantom az öreg falépcső tetejéről közeledett, azonban megcsúszva a szappanozás miatt – bár elvesztették egyensúlyukat – nem zuhantak le a lépcsőről.

Bozont hátán felállt a szőr és férfiatlan módon felsikoltott.

***

Velma a sikítást hallva ösztönösen cselekedett: eldöntötte a szobrot, ami így rázuhant az egyik fantomra. A másikra Fred rádobta a hálót.

A fantomok már mindketten tehetetlenül vergődtek, mire Diana halkan felsóhajtott. Azonban még kár volt örülni.
Hangos szirénázás hallatszódott, majd egy pillanatra minden elsötétült.

***

Diana félelemmel átitatott hangja szólalt meg először a sötétben.

- Mi történt?

A lány Freddy-től várta a választ, de a fiú helyett egy ismeretlen hang szólalt meg.

- Elért az Árnyékfantom jóslata. Most meghalsz.

Egy sikítás hallatszott, majd megint minden elcsöndesült.

***

Fred, miután az ablakokon beszűrődő, gyér fényben megpillantotta a segítségükre érkezett motorcsónakos rendőröket, egy halk imát suttogott el, majd Diana (és a többiek) keresésére indult.

Egy órával később a rendőrök kihurcolták az elfogott fantomokat az ódon kastély elé.

- Srácok, nagyon köszönjük, hogy elkaptátok ezt a két balfácánt, sokat segítettetek a rendőrségnek – nézett a Rejtély Rt csapatára kedvesen a nyomozó, mire Velma valami olyasmit motyogott, hogy ha a rendőrségen múlt volna, soha nem oldódott volna meg az ügy. – És most lássuk a két jómadarat – lépett a két fantom mellé, és elkezdte lehúzni az első fejéről az álarcot.

Mindenki visszafojtott lélegzettel figyelt, majd mikor már a hátul álló Bozont is látta az első fantom igazi arcát, Diana felsikkantott:

- Mamám! Ezt nem hiszem el! – ugyanis az egyik fantom álarc alatt Mr. Claude Black ügyvéd vicsorított rájuk.

- És ki a másik? – kérdezett rá Scooby. A nyomozó lehúzta a másik fantomról is a maszkot, azonban az arc, mely kikukkantott alóla, senkinek sem volt ismerős.

- Ez meg ki? – kérdezte Bozont.

- Ők itt Connor és Conrad Crossfield. Testvérek és bűnözőzsenik. Amerika minden államában körözöttek, és többek közt vádoltak gyilkossággal, illegális drogkereskedéssel, fosztogatással és vandálkodással – sorolta a két férfi bűneit a rendőr – Ti pedig, srácok, elkaptátok őket. Minden elismerésem.

- De hogyan? – kérdezte Velma – Hogyan és miért csinálták ezt az egészet?

Claude Black elmosolyodott.

- Amikor meghallottam, hogy a vén Sanders ezredes ötmilliót fog elosztani az örökösei között – azonnal a szigetre jöttünk és elkészítettük a felvételt a szellemekről. Könnyű volt megvalósítani, mert a vén róka is otthon volt a drogkereskedelemben, így számtalan rejtekhely és átjáró volt a házban. A rokonoknak is mi írtunk, majd elraboltuk őket – most a pincében kuporognak. Nem haltak meg, csak mindenkiről készítettünk egy életnagyságú bábut a hitelesség kedvéért. Sok pénzbe került, ez igaz, de nagy nyereség volt az ügyben, szóval megérte. A versikét és az orgonás fejtörőt a bátyám találta ki. Amikor azt gondoltátok, az orogona magától szól, az egy hangfelvételről ment. Az ajtót pedig én csaptam be magam mögött. A falak, amik összenyomódtak, a ház védelmi berendezésének része, és még az öreg Sanders apja építette. Az egész szellemesdi pedig – mint már említettem - a pénz miatt volt. És az egész összeg a zsebünkben landolt volna, ha Ti, kölykök nem kotnyeleskedtek bele.

Freddy elmosolyodott, miközben átölelte Diana-t.

- Belátom, mi tényleg mindig belekotnyeleskedünk minden rejtélybe és meg is oldjuk őket. A sok veszély és kockázat őrültségnek tűnhet egy külső szemlélőnek, de egy dolgot mindig, minden befejezett ügy alkalmával megtanulok: az igazi szörnyek az emberek. És ezért megéri. Megéri kockáztatni, csak azért, mert ott a lehetőség, hogy jobb hellyé tehetjük a világot.

A két elfogott férfi gúnyosan felhorkantott, a Rejtély Rt pedig nevetve szállt be az egyik rendőrcsónakba, hogy kivigyék őket a partra. Időközben az öreg Sanders rokonait is sikerült kimenekíteni a pincéből, így ők is biztonságban tartottak a túlpart felé.

- Arra azért kíváncsi lennék, mi lett azzal a sok pénzzel! – mélázott el Bozont.

- Hamis volt – jelentette ki Velma.

- Miért vagy ilyen biztos ebben? – Fred kételkedve pillantott a lányra.

- Mert a saját szememmel láttam – jelentette ki Velma, majd látva a többiek csodálkozó ábrázatát, rövid magyarázatot fűzött kijelentéséhez – Az egyik szobában sok kitömött játékmackó hevert szanaszét. Ha felületesen végigrohantam volna, és nem botlom meg az egyikben, talán észre sem veszem a nyilvánvalót: a plüssmacik pénzzel voltak kitömve. De ez még nem minden! Rájöttem, hogy a fantomok nem tudják, hogy ott pénz van. Jobban megnézve pedig kiderült: a pénz hamisított.

- Tényleg? – csodálkozott Scooby.

- Bizony! Ócska hamisítvány! – mosolyodott rá Velma.

A kis csapat együtt nevetett a két fantomon, s csöndben figyelték a lemenő Nap szépségét, ami egy új, szebb nappal kecsegtetett. Mindenki próbálta kizárni a borús gondolatait, és összpontosítani a holnapra, meg a pillanatnyi felhőtlen jókedvre.

Egyedül Diana próbált rendet tenni összekuszálódott gondolatai között, így jócskán megijedt, mikor Fred gyengéden megsimította.

- Min gondolkozol?

A lány szomorúan elmosolyodott.

- Azon, hogy vajon ki őrzi az őrzőket? – mondta ki, s az őrzőkőn a Rejtély Rt-t értette.

A csapatot, akik minden erejükkel azon vannak, hogy a világban található kicsike jót megőrizzék.

Fred óvatosan átölelte Diana-t, azt gondolta talán sikerül a lány borús gondolatait egy percre elűzni. Scooby, Diana lábánál ácsorgott, de amint észrevette a lány lehangoltságát ő is odabújt hozzá. Velma csendesen megfogta fél kézzel Scooby hátát, fél kézzel pedig Diana vállát. Utolsóként, egy „nagyölelés”-t ordítva, Bozont is boldogan csatlakozott.

VÉGE

Információk:

>> A Gyászindulót több Agatha Christie könyvben is fellelni, és szerintem tulajdonképpen illeszkedik a krimik hangulatához, szóval Scooby ezt játssza a zongorán.

>> Az ’add az ételt az orgonának’ mondatból a Rejtély Rt-nek az A, D, D akkordokat takaró billentyűket kellett – természetesen a megadott sorrendben – lenyomnia, hogy a falak nem záródjanak tovább.

>> A „Ki őrzi az őrzőket” idézet Iuvenalis-tól származik, én pedig a ’Who watches the watchmen’ című sorozatból ismertem meg (már a sorozat címe is ez), és nagyon megtetszett, szerintem elgondolkodtató mondanivalója van, így a történet címe, s a befejezés is erre épül.